szabadság és alkalmazkodás.

 

A felnőtt - többek között - abban különbözik a gyerektől, hogy régebben van már a Földön, és  "Ő tudja”, hogy mennek itt a dolgok. Ezt meg is tanítja a gyereknek, hogyan kell fogat mosni, vagy hogyan kell szépen köszönni a szomszéd néninek. De például hogyan tanítja meg fára mászni vagy önfeledten rohangálni? Talán épp a gyerek tudja ezekre megtanítani az okos felnőttet? Egy dologban azonban biztosan nem különbözik egy két éves, meg egy hetvenkét éves: emberségben épp ugyanazt a tiszteletet érdemlik egymástól, mint a többi akárhány évestől. Ilyen tisztelet a másik SZABADSÁGának a tisztelete - bármi legyen is az.

No de felmerül a kérdés: mit ér a szabadság egyedül? Ha nem egyedül utazunk el nyaralni, biztos, hogy a másik majd múzeumba szeretne menni, mi meg inkább napoznánk a tengerparton. Akkor most mi legyen? Önmagunkat feladva alkalmazkodjunk vagy a nagy független szabadságunkban elmagányosodjunk?...

 

Kurt Hahn pedagógiai ideálja olyan aktív résztvevő, önmaguk működésére tudatosan reflektáló polgárok nevelése, akik felelősséget vállalnak a tetteikért és saját szükségleteiket képesek a társadalom szükségleteivel összehangolva kielégíteni. Ez az ideál ma is érvényes, sőt követendő! Az egyén szabadságát tiszteletben tartó társadalom csak olyan emberekből épülhet fel, akik mások szabadságát és a közösen megalkotott szabályokat egyaránt elfogadják. Az egyén a saját szabadságát a közösen létrehozott szabályokon belül élheti meg, de az alapelvek tisztelete mellett tehet erőfeszítéseket azok konszenzusos megváltoztatására. Az állam mint a társadalom szabályozó szerve az alkalmazkodást várja el, általánosít, nem tudja kezelni a különbözőségeket, és mivel mindannyian végtelenül különbözőek vagyunk, ezért végeredményben az egyén szabadsága ellen hat. Az állam részéről az oktatás egységesítése, a terápiák és más segítő folyamatok protokollok szerinti szabályozása,  a szervezeti kultúrák sablonok szerinti működtetése túlalkalmazkodásra kényszerítik mind az azt művelő szakembereket, mind a társadalom többségét. És mit tehet egy tapasztalati tanulás alapú módszerekkel dolgozó szakember ennek a kényes egyensúlynak a megteremtéséért, támogatásáért?

 

A modern, tapasztalati tanulás alapú programok a résztvevők aktív, cselekvő jelenlétén, a tapasztaltak sokszempontú visszajelzésén, a személyes és társas készségek fejlesztésén, végeredményben a résztevők önismeretének és felelősségvállalásának fejlesztésén keresztül a demokratikus működésre nevelnek.

 

Mindeközben szem előtt tartják a személyek egyéni szabadságának maximalizálása mellett, a társadalmat működtető rendszerekhez történő alkalmazkodást is.  

Hogyan létezhet egyidejűleg a szabadság és alkalmazkodás az oktatásban, a mentális egészség-gondozásban és a profit-orientált szervezetek világában? Ennek a dilemmának a közös átgondolására hívunk minden érdeklődőt, neves külföldi és hazai szakemberek inspiráló és támogató jelenléte mellett.

 

 

 

Történeteink, népünk történetei, családunk történetei meghatároznak minket,meghatározzák vélt lehetőségeinket.
Minden mai magyar család magában hordozza nemzedékek elszenvedett, de legtöbbször el nem ismert, meg nem értett fájdalmát, szenvedését. Minden mai magyar család magában hordozza az elkövetők meg nem bánt bűneit is.  A fel nem dolgozott, meg nem bocsátott trauma bezár, elszigetel  és végeredményben befejezi az erőszaktevő munkáját, hiszen lehetetlenné teszi a szabad, nyugodt életet, a növekedést, a fejlődést. Furcsa, de éppen az köt össze mindannyiunkat, ami elválaszt, és mivel ez a közös hazánk, így  csak együtt mehetünk tovább.

Egymás felé kell fordulnunk, meg kell hallgatnunk amit a másik mond ahhoz, hogy mi is meghallgatást nyerjünk.
Fel kell szabadítanunk egymást azzal, hogy elismerjük egymás szenvedését, a magunkét nem helyezzük mások szenvedése elé, hogy elkezdünk együttérezni a másikkal, mert “senki sem jókedvében hülye” és “mindenki úgy boldogul, ahogy tud”.

 

Szabadok együtt lehetünk, egyedül nem. Ha alkalmazkodunk, de nem hagyjuk magunkat elnyomni, ha szabadok vagyunk, de nem akarunk senkit elnyomni, akkor végre békében élhetünk. Meg kell tapasztalnunk magunkat, a határainkat, meg kell tapasztalnunk a másikat, meg kell tapasztalnunk az együttérzést, az egymásra utaltságot.

Mernünk kell tapasztalni, hogy felfedjük valós lehetőségeinket.
Gyermekeinknek pedig meg kell adnunk ugyan ezt a lehetőséget: az élményeken, megéléseken át való tanulás örömét.

 

A tapasztalati tanulás alapú programok ebben segítenek minket ma, Magyarországon.